Interjú dr. Répássy Árpáddal, a Miskolci Törvényszék elnökével
Az Ön családneve manapság – jogász berkekben – egyfajta márkaértékkel bír. Ezen analógia mentén merem kérdezni: mikortól jegyzik e márkát?
Időszerű a kérdés, mert nem oly régen jutott a birtokomba egy részletes családfakutatás, melyből nagyon érdekes emberi sorsok és élettörténetek bontakoznak ki, így a nagyapámé is. Ő egy rendkívül céltudatos, határozott ember volt, ráadásul életének minden egyes cselekedetét a családjáért érzett és vállalt felelősség határozta meg.
Tisztelt Elnök Úr, az Ügyvédi Kamara nevében köszönöm, hogy fogadta felkérésünket, és szakított rám időt e riport elkészítéséhez. Az Ön életrajzából kitűnik, hogy mind magánéleti, mind szakmai szempontból „lokálpatriótának” minősül. A távoli jövőjét is Miskolcon képzeli el, vagy kacérkodik a gondolattal, hogy később akár magasabb fórumon, pl. Debrecenben folytatja munkáját?
Tősgyökeres miskolcinak érzem magam, így jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy máshol éljek. Ugyanakkor elég őszes vagyok már ahhoz, hogy tudjam, soha nem szabad azt mondani, hogy soha! Tisztában vagyok azzal, hogy az életünk nem csak és kizárólag a saját kezünkben van; előfordulhat, hogy az élet számomra olyan meglepetést tartogat, minek köszönhetően felül kell vizsgálnom ezen álláspontomat. Egy biztos, hiányozna nekem a város.
Az Ön családneve manapság – jogász berkekben – egyfajta márkaértékkel bír. Ezen analógia mentén merem kérdezni: mikortól jegyzik e márkát?
Időszerű a kérdés, mert nem oly régen jutott a birtokomba egy részletes családfakutatás, melyből nagyon érdekes emberi sorsok és élettörténetek bontakoznak ki, így a nagyapámé is. Ő egy rendkívül céltudatos, határozott ember volt, ráadásul életének minden egyes cselekedetét a családjáért érzett és vállalt felelősség határozta meg. Nem biztos, hogy jogász akart lenni, mivel eredetileg taxis vállalkozást folytatott. Ám amennyire a család a különböző anekdota töredékeket össze tudja rakni, úgy nagy valószínűséggel a dédapám korai halála vezette őt arra, hogy egyetemet végezzen, mert e helyzetben az igen nagy számú testvéri rokonságát is eltartani kényszerült. Valamikor a két világháború között szerezte meg a diplomáját, majd ügyvédnek állt. A háború után igen komoly szerepe volt a régi, híres 1. sz. Ügyvédi Munkaközösség megalapításában. Házasságából négy fia született, melyből három szintén jogász lett, egy pedig orvos. Voltaképp így jött létre e „jogász-dinasztia”. Érdekes életpálya volt az övé – a fiaié nem különben, minimum egy novellát megérne.
Mi lesz a következő generációval? Szeretné, ha ők is a jogi pályán maradnának, vagy inkább másfajta jövőt szánna számukra?
Nem tudom, mi lenne a legjobb számukra, ezt majd ők eldöntik. De a feleségem és én – és persze „a család” – a napi életünkkel megmutatjuk, hogy milyen is bírónak vagy ügyvédnek lenni, hogy egyáltalán milyen is a jogászi hivatás. Ez egy kínálat, de már az ő dolguk marad eldönteni, hogy ebből mit vesznek el, és mit nem. Nem szabad egyetlen gyermekre sem ráparancsolni, hogy ő ez vagy az legyen, mert aki nem azt csinálja, amit szeret, az frusztrált lesz; a frusztrált ember pedig sohasem lesz boldog. Örülnék neki, ha a gyermekeink a jogi pályán maradnának, de annak is, ha máshol megtalálnák a számításaikat. A lényeg, hogy érezzék majd jól magukat a bőrükben.
Ön bírói kinevezése óta a polgári ügyszakban dolgozik. Miért pont a civilisztikát választotta? Úgy tudom, nem idegenkedik a bűnügyi, ill. szabálysértési jogterülettől sem.
Már az egyetem alatt is bíró szerettem volna lenni, mégpedig büntetőbíró. Abban az óriási szerencsében volt részem, hogy egészen a bírói szakirány meghatározásáig mind a két ügyszaknak olyan jeles képviselői keze alatt tudtam nevelkedni, akik a maguk korában – sőt, némelyikük még ma is, hatalmas neveknek számítanak a szakmában. A büntetőjog szakvizsgámat Dr. Földvári József professzor úrnál tettem le, aki a szakvizsga után kifejezetten arra intett, hogy mindenképp büntetőbíró legyek, mert annyira tetszett neki a felelet. Ugyanakkor a polgári perjogot attól a Dr. Gáspárdy Lászlótól tanultam, aki abban az időszakban Magyarország két elő perjog professzorának egyike volt; egy óriási koponya, szenzációs előadó. Tehát mindkét oldalról nagyon erős impulzust és kínálatot kaptam; remek tanáraim voltak, akik mindent megmutattak abból, ami egyik-másik területnek szépsége vagy nehézsége. Aztán persze, mint ahogyan minden embernek – főleg ha jogász, pláne ha bíró – egyszer elengedik a kezét, úgy az enyémet is elengedték. Ekkor teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a büntető eljárásjoghoz nincs olyan affinitásom, mint a polgári perjoghoz. Ha ma kellene választanom, könnyen lehet, hogy másképpen döntenék. Annak idején a kihívást is kerestem az ítélkezésben, és akkoriban ezt a polgári ügyszakban valahogy jobban meg tudtam találni. Elnökként ugyanakkor számos feladatom van, ami miatt át kell néznem akár egy büntetőügyet is; tehát nincs tőlem távol ez a jogterület, sok büntetőeljárási szabályt ismerek, de valahogy a büntető perjog és én nem tudjuk megkedvelni egymást, ez az igazság.
Ön nem csak a Törvényszék irányításában – ezáltal a leendő bírák szakmai felkészítésében, de a klasszikus jogi pályákat választók képzésében is szerepet vállal. Miként vesz ma részt a felsőoktatásban, ill. szakoktatásban?
A tényszerűség az, hogy a Szakvizsga Bizottságban elnökként vizsgáztatok, és ugyancsak ilyen minőségemben a miskolci jogi kar Záróvizsga Bizottságában államvizsgáztatok. A katedráról azonban oktatási tevékenységet leginkább csak belső körökben végzek, az egyetemen nem oktatok. A tudás átadása egy egyetemi szinten már óriási felelősség, és rendkívüli felkészültséget igényel. Félre ne értsen, azért némi felkészültséggel hellyel-közzel én magam is rendelkezem – legalábbis nagyon remélem, de mégis úgy gondolom, hogy egy-egy előadás megtartásához egyrészt még alaposabban fel kell készülni, másrészt maga az egyetemi oktatás igen jelentős időt vesz igénybe.
Ugyanakkor felmerült a „Répássy-féle márkanév”, ami a kötelezettségeinkhez fűződő feltétlen ragaszkodást, mint egyfajta pszichés viszonyt jelenti. És ha én már kértem, és elvállaltam az elnöki tisztséget – ez így volt hat éven keresztül székhelyi elnökként is, akkor az számomra nem kérdés, hogy az elnöki munkám élvezi mindennel szemben a prioritást. Ez nekem az első, a második és a harmadik is! E körben nem kötök kompromisszumokat. Sőt, ez nem is egyfajta sorrendiség, ez nálam kizárólagosság! És ez nagy különbség. Nem sorolom egymás mellé az esetleges feladataimat, mert nekem az a feladatom, hogy ezt a hétszáz fős Törvényszéket vezessem. Ha e mellett egyébként maradna időm arra, hogy megfelelő módon, ennek a másik fajta – oktatói – felelősségnek is megfelelve egy katedrára ki tudjak állni, úgy azt megtenném, s mihelyst lesz időm, úgy meg is fogom tenni, de ez még egyelőre nem következett be. Ellenben maga a számonkérés kevesebb időt vesz igénybe, ezért e feladatot össze tudom egyeztetni az elnöki munkámmal; annak kizárólagossága nem sérül.
Vizsgabizottsági elnökként milyen élményeket, emlékeket tartana érdemesnek kiemelni?
Jó élményem mindig van. A vizsgák során nagyon oda szoktam figyelni azokra, akik éppen számot adnak jogi tudásukról, és abból elég sok mindent le tudok szűrni. Minden egyes vizsga végén – az ott szerzett tapasztalataim alapján – egyénre szabottan, egyfajta jogászi életre való útravalóként adok egy pár mondatot arról, ami hasznos lehet, amit megfontolásra érdemesnek tarthat az adott vizsgázó. Úgy szoktam látni, hogy nagyon hálásak érte; vannak is erre visszajelzések, olykor fel szokták emlegetni, hogy mit is mondtam nekik, és később mennyit is jelentett az számukra.
Ön szerint milyen a jó jogász?
Erről könyvet lehetne írni… A jó jogász szerintem tájékozott és emberséges. A jó jogász tudja, hogy nem csak önmagáért végezte el az egyetemet, hiszen mindenféle-fajta jogászi munka egyben szolgálatot is jelent. Az adott szolgálat teljesítésének folyamatában pedig mindig van egy végcél, ami esetünkben nem más, mint az embertársaink támogatása, segítség a problémáik megoldásában. Az persze természetes, hogy az oksági láncolat egyik-másik hivatásrendnél eltérő hosszúságú, mert más-más és eltérő számú elemekből áll; de mégis úgy gondolom, minden jogászi munkát vissza lehet erre vezetni.
És milyen a jó bíró?
A jó bíró belülről irányított és kritikai gondolkodásmódú ember, aki soha, semmit nem fogad el féloldalasan, mindig kritikusan fogadja mindkét, illetőleg mindegyik állítást, és végül kellően ellenőrzi azokat. A jó bíró ilyen a pulpituson, és ilyen a magánéletében is.
A jó ügyész?
Erre leginkább a Főügyész tudna választ adni, de szerintem egy határozott és következetes ember. Nehéz munka lehet ügyésznek lenni.
És ami a leginkább izgat: milyennek képzeli el a jó ügyvédet?
Ha jól emlékszem, Pascal mondta azt, hogy az „ember egy gondolkodó nádszál”. A jó ügyvédnek szerintem ilyen „pascali embernek” kell lennie. Az ember életében mindenféle szelek fújnak, az egyén és a társadalom életében nagyon sokféle-fajta esemény történik, amik mind-mind hatással vannak ránk. Szinte nincs is olyan mozzanat az életünkben, amibe a jogot valamilyen módon ne tudnánk belefűzni. Márpedig, ha valamit a jog szabályoz, ott könnyen lehet, hogy egyszer szükség lesz egy ügyvédre. Következésképpen egy ügyvédnek szerintem „pascalinak” kell lennie: kellő alkalmazkodó készségre van szüksége; nem lehet egyfajta merev szálfa a puszta kellős közepén; szolgálatának teljesítése érdekében néha tudnia kell meghajolni az élet ilyen-olyan eseményeinek szelében. Előfordulhat persze olyan helyzet is, hogy egyenesen kell állnia, a jó ügyvéd olyankor nem engedheti meg magának, hogy megremegjen. Az igazán jó ügyvédnek továbbá nagyfokú intelligenciával is rendelkeznie kell, talán a legnagyobbal az összes hivatásrend közül.
Mit üzenne a fogalmazók és a jelöltek számára?
A miskolciaknak mindenképp azt üzenném, hogy maradjanak, és dolgozzanak itt, ebben a megyében; mert itt is vannak emberek, akiknek az érdekeit szolgálni kell, és az ilyen-olyan ügyeit helyre kell tenni.
Milyennek gondolja a Törvényszék, ill. az Ön elnöki kapcsolatát az igazságszolgáltatásban részt vevő szervekkel, különösen az Ügyvédi Kamarával?
Kiválónak! Nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Meg kell jegyeznem, ez nem kizárólag az én érdemem; ezek a kapcsolatok régóta ápolt, jól bejáratott utak, amik véleményem szerint igen jól működnek. Kellő távolság persze mindenkivel megvan, mert azért tudomásul kell venni, hogy az egyik szervezet nem azonos a másikkal, az érdekeink néha eltérőek. Ám ezeket az érdekkülönbségeket nem érdekütközésként éljük meg, hanem igyekszünk egymással a megfelelő módon – egyfelől kommunikációs szinten, másfelől tartalmilag is – a közös érdekekre figyelemmel rendezni az adott helyzetet; semmilyen konfliktus vagy probléma nem szokott lenni köztünk. Úgy érzem, működőképes és gyors kommunikációs csatorna van közöttünk, szerepe van persze a formalitásnak, de mégsem túlzottan bürokratikusan. Hatékony kapcsolattartásnak vélem valamennyi klasszikus igazságszolgáltatásban részt vevő szervvel – így az ügyészséggel, a rendőrséggel és az ügyvédi kamarával – való viszonyunkat.
Ön korábban hat éven át volt a Miskolci Járásbíróság elnöke is. Hatáskörét és funkcióját tekintve nyilvánvalóak a különbségek, ám szervezeti és személyi körben miben látja másnak a Törvényszék irányítását?
Erre a választ a több és a kevesebb egymáshoz arányított viszonya adja meg. Vannak olyan elemei a törvényszéki elnöki munkának, amik egyáltalán nem jelentkeznek egy székhelyi elnök munkájában; míg vannak olyan feladatcsoportok, amelyekben teljes vagy részleges az átfedés, már ami a feladat- és hatásköröket illeti. Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, mondok néhány példát. A Miskolci Járásbíróság elnöke nem gazdálkodik, a törvényszék elnöke igen, ami máris egy óriási különbség. Mindkét elnök létszámgazdálkodási feladatokat lát el, írnokokat vesz fel; de egy járásbírósági vezető bírósági titkárt már nem nevez ki, míg a törvényszék elnöke igen. Van viszont a jelenlegi vezetői munkámnak egy másik aspektusa, ami teljesen azonos a korábbival; mégpedig az, hogy nem gépekkel dolgozunk, az emberekkel foglalkozni kell. Ebből a szempontból nincs különbség, míg a létszámban már van: eddig kétszázhúsz emberrel, most már hétszázzal dolgozom.
A sportban azt mondják, a győzelmet nem kell megmagyarázni, az a vesztesek dolga. Ekként magyarázatra nem szorul a Miskolci Törvényszék „Szolgáltató bíróságért” programon elért előkelő helyezése. Ám a Törvényszék erőforrásai sem végtelenek, így nyilván szembesülni kényszerül megoldandó problémákkal is. Melyek most a legégetőbb kérdések e körben?
A történelmi hűség kedvéért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az OBH elnöke által meghirdetett „Szolgáltató bíróságért!” program tavaly ért véget, míg szintén tavaly indult, és zárult le az úgynevezett „Fenntartható fejlődés” program is. A „Szolgáltató bíróságért!” programnak alapvetően – más egyebek mellett – a régi ügyek drasztikus csökkentése volt a célja. Ez nekünk sikerült, ebben mi országosan, a törvényszékek összevetésében a második helyet értük el, amire igencsak büszkék vagyunk, és ahol csak lehet, ott ezt el is mondjuk! Arra pedig legalább ennyire büszkék vagyunk, hogy az OBH elnökének egy új, sokkal szerteágazóbb céllal rendelkező, a „Fenntartható fejlődés” nevet viselő programjában az összes önálló intézmény összevetésében az ötödik helyen végeztünk! Innen is látszik, hogy jól dolgoznak a kollégáim – mind a bírák, mind az igazságügyi alkalmazottak; be tudtuk bizonyítani, hogy mire vagyunk képesek! Azt azért látni kell, hogy az ítélkezés abból a szempontból egy „hálátlan feladat”, hogy abban a maximum az egyben a minimum is. Ha minden tökéletesen megy, akkor csupán azt lehet mondani, hogy a bíró sehogy máshogy nem végzi a munkáját, csak úgy, mint ahogy arra esküt tett. Ezért mondom, hogy picit „hálátlan”, mert kevés benne az elismerés; de amikor van egy ilyen lehetőség, azt meg kell ragadni, és be kell mutatni, hogy a tőlünk elvárt munkát igen magas színvonalon vagyunk képesek elvégezni. Ahhoz pedig, hogy efféle eredményeket érjünk el, igen nagy fokú elkötelezettségre és hivatástudatra van szükség, anélkül nem megy! Égető problémákat pedig szerencsére nem látok. Azt azért tudni kell, hogy Magyarország egyik legnagyobb ítélkezési szervezete a Miskolci Törvényszék, ahol a klasszikus értelemben vett igazgatásnak folyton helye van; ahol kicsit mindig igazítani kell a dolgokat. Ez teljesen egyértelmű velejárója a munkámnak, amit nem problémának neveznék, sokkal inkább megoldandó kérdésnek, amit napi szinten meg kell tudnunk válaszolni. A „problémákat” pedig sokkal inkább fejlődési lehetőségeknek látom. Ha rágondolok a jövő Törvényszékére, akkor az a mostanitól sok szempontból – mint a munkaszervezés, a bírói támogatás, de még nagyon sok mindent sorolhatnék – egy fejlettebb munkahely lesz. Sokféle eszközöm van ehhez; van, amihez már nyúltam is, és van, amihez még nem. Az is a feladatom része, hogy ezeket megfelelően ütemezzem. A Miskolci Törvényszéken hat olyan különböző munkacsoport működik, amelyből öt kifejezetten azért állt fel, hogy az adott munkacsoport feladatával érintett, valamilyen fejlesztést hajtson végre. Ezek alapvetően munkaszervezési és támogatási rendszerek lesznek majd, amik egyébként a bírói és a titkári, azaz lényegében az ítélkezési munka könnyítését, a személyi és tárgyi feltételek javítását szolgálják. Ezekben az irányokban érzem, hogy van fejlődni valónk. Persze nem hagyható figyelmen kívül a modernizáció sem. A számítástechnikát is mind jobban kell alkalmaznunk, melyre ráadásul egyre inkább törvényi kötelezettségeink is vannak már. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a számítógép előtt kell, hogy üljön egy ember is; bárhová is fejlődik majd az ítélkezés elektronizálása, a bíróság mindig is egy humán alapú szervezet marad. Ezért folyamatosan figyelünk rá, hogy nehogy elhaladjon mellettünk a számítástechnika fejlődése; minek érdekében oktatásokat szervezünk, illetőleg részt veszünk rajtuk. Ez egy folyamatos munka, lényegében élethosszig tanulunk.
Milyen stratégiai elképzelései vannak az elkövetkező hat évre? Mi az, ami véleménye szerint jól működik, és mi az, amin mindenképp változtatnia kell a Törvényszék működésében?
Alapvetően nem változtatnék semmit, hiszen a Törvényszék ítélkezése, működése évek óta megalapozott, időszerű és jogszerű. Ami pedig jól működik, azon ne akarjon az ember változtatni! Óvatosan kell hozzányúlni az olyan emberi szervezetekhez, melyek statisztikai mutatói megfelelőek; s inkább kisebb változtatásokkal kell indítani, majd ha azok jó tapasztalatokat hoznak, akkor lehet nagyobbakban gondolkodni. Jelenleg számos ilyen irányú „futó” projektünk van. Nem szeretném az olvasót konkrétumok nélkül hagyni, ezért egy példa: nagyon szeretnék a mostanihoz képest egy sokkal jobb titkári támogatási rendszert kialakítani. Ez most van készülőben, lényege hogy minél több titkár, minél hosszabb ideig, minél több bírói hatáskörbe tartozó peres ügyben kapjon lehetőséget dolgozni. Az a célom, hogy amikor ők majd bírók lesznek, akkor felkészültebbek legyenek a pulpituson, de már rögtön az első saját tárgyalásukon, mint a mostani rendszerben. Ez egy alapvetően fontos kérdés, mert annak az ügyfélnek, aki majd a frissen kinevezett bíró élete legelső saját tárgyalására beül, annak könnyen lehet, hogy ez lesz élete első és utolsó ügye is egyben; ő neki az az egy tárgyalás lesz maga a bíróság! Éppen ezért annak az egy tárgyalásnak is úgy kell mennie, mintha már egy tíz éves tapasztalattal rendelkező bíró ülne a pulpituson.
A világgazdasági válság hazánkat sem kerülte el, s kellemetlen hatását érzékeltette a Miskolci Törvényszéken is. Számtalan esetben előfordult, hogy a kirendelt védők díját csak jelentős késedelemmel tudták megfizetni. Sikerült már a hátuk mögött hagyni a likviditási nehézségeket?
Nem néztem utána a riport előtt, hogy 2008-ban, 2009-ben vagy 2010-ben pontosan mi történt. Öt-hat éves eseményekkel én ma már nem tudok, és nem is nagyon szándékozom tenni bármit is.
A törvényszék gazdálkodásában jelenleg nem tapasztalok ilyen jellegű késedelmeket; és annyit elárulok, hogy minimum hetente kétszer tüzetesen beszámol nekem e a kérdéskör a felelőse annak érdekében, hogy a határidős fizetési kötelezettségeink lejártak ne legyenek, hogy a Miskolci Törvényszék soha, semmilyen fizetési kötelezettségével ne legyen késedelemben! De hogy korábban volt-e vagy sem, arról nem tudok nyilatkozni; ha volt is, azt a bírósági szervezet már maga mögött tudja.
Az elmúlt években számos, a Törvényszék illetékességi területén működő bírósági épület elnyerte hozzá méltó megjelenését; egyesek igen komoly külső-belső felújításokon estek át, míg mások vadonatúj épületben működhetnek tovább. Múltját és kulturális értékét tekintve nem kérdés, hogy a Miskolci Törvényszék és a Járásbíróság nem költözik sehova. De várható-e, és ha igen, úgy mikortól a hőn áhított belső restauráció? Ez idő alatt hogyan lesznek képesek fenntartani a rendes munkamenetet? Hol tervezik ideiglenesen folytatni munkájukat?
Lehet, hogy csalódottságot okozok válaszommal, de pontos időbeli prognózist adni nem tudok. Ám ezzel a munkálattal kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni: az esedékesség az egyre sürgetőbb, ez kétségtelen; de az is igaz, hogy a feladatainkat most is ellátjuk, és ez a lényeg. Tehát itt nem arról van szó, hogy a mostani tárgyi feltételek alapvető akadályát képeznék az ítélkezési munkának, de tény, hogy a restauráció igénye igencsak érik. Azt is látni kell, hogy itt nem csak egy tisztasági festésre lesz szükség; egy nagyon alapos, és éppen ezért hosszabb ideig tartó munkálatokra kell majd számítani. Jól át kell gondolni, hogy mit akarunk elérni, hogyan kívánjuk azt csinálni, mert ami majd itt létrejön, az gyakorlatilag már a mi élethosszunkra szól, azon nagyobb változtatásokat már nem fogunk tudni végezni. Ugyanakkor ez egy működő bíróság. A feltételeink olyanok, amikre bátran használható a „lehetne jobb” kifejezés, de működünk! Terveink ugyanakkor már vannak, de semmiképp sem a műszaki tervekre kell itt most gondolni. Ezeket az elképzeléseket azonban most még nem kiabálnám el.
Szárnyra kelt a híre, hogy a bíróságon egyfajta „kis múzeum” is található. Mikortól, hol és kik tekinthetik meg ezt? Várható-e a jövőben ezen a múzeumi tárgyak gyarapodása, vagy számuk már elérte a tervezett szintet?
Az OBH elnökének – számos egyéb mellett – ez is egy viszonylag újszerű kezdeményezése, ami a Ráth György emlékére készült „Bírósági történelem és hagyományápolás” pályázat nevet viseli; melynek keretében támogatást lehet szerezni a különböző hagyományápolási és történetfeltárási munkák elvégzéséhez szükséges forrásokra. Ezen a pályázaton mi nyertünk, és rekonstruálni tudtunk egy régi, kis bírósági dolgozószobát, melyet „kis múzeumnak” neveztünk el. Ezt lényegében bárki, aki betér hozzánk a bíróságra az első emeleten ingyen megtekintheti, és ott egy érdekes kis időutazásban lehet része. Tulajdonképpen korabeli hivatali eszközökkel,
könyvekkel, képekkel, berendezésekkel lehet találkozni; amiket ma már lehet egy picit megmosolyog az ember, mert sehol egy monitor, sehol egy számítógép, de mégis szerethető. A kollégáknak is tetszik, és ha tehetik, el is szoktak ott nézelődni egy kicsit. Régi, arcképes hivatali igazolványok is kiállításra kerültek; továbbá egy régi páncélszekrény, amit a pincében találtunk, de kulcs hiányában senkinek sincs fogalma arról, hogy mit is rejthet.
Végezetül kérem, meséljen kicsit a magánéletéről! Nemrégen zárult szezonja a lékhorgászatnak. Hódolt neki? Mi iránt érdeklődik még, mivel szokott kikapcsolni egy törvényszéki elnök? Mi okoz Önnek örömet?
A lékhorgászatnak igaz, most szezonja volt, bár Magyarországon viszonylag ritkán lehet hódolni neki; éppen ezért terveztem is, hogy az idén fogok, de valahogy úgy hozták a feladataim, hogy ez most nem jött össze. A Hámori-tavon viszont megfordultam, de ott is csak egy kirándulás erejéig; mellesleg ott jártamkor akkora jég volt rajta, hogy még lyukat sem biztos, hogy lehetett volna fúrni bele. Szerintem egy törvényszéki elnök is ugyanazzal kapcsol ki, mint mindenki más: a családjával töltött idővel és a hobbijaival. Csalódást fogok okozni, semmi különösebbel nem szoktam tölteni az időmet, nem vagyok egy nagyon érdekes és különleges ember. Persze számtalan dolog képes örömet okozni, ha olyan szemmel járunk a világban, hogy meg tudjuk élni a mindennapok szépségeit. Egy virágillat a patakparton vagy ugyanott egy madárcsicsergés szintén egy egész napot bearanyozhat éppúgy, mint amikor az emberre reggel rámosolyog a gyermeke – a feleségéről már nem is beszélve. Nem éppen vagyok az a fajta ember, aki állandóan keresi-kutatja a jókedve forrását; aki hatalmas körutazásokat tesz, hogy aztán a megtett földrajzi kilométerekben mérje a boldogságát; és nincs szükségem arra sem, hogy különböző felszíneket mutogassak magamról. A mai világban sokaknak ezek a dolgok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy jól érezhessék magukat; nekem erre nincs szükségem. Ezért is mondtam, hogy nem vagyok egy különösebben érdekes ember; bőségesen elegendő nekem a családtagjaim reggelente rám köszönő, csodálatos mosolya!
És már csak a poén kedvéért: Ön mit kérdezne még önmagától?
Ez egyébként messze-magasan a legjobb kérdés! El lehetne rajta mazsolázni egy darabig; ám kizárólag olyan kérdések jutnának még eszembe, amik nem feltétlenül tartoznak a nagy nyilvánosságra, mert hát, a törvényszéki elnök is ember... Ezért ezeket most nem tenném fel, mert azok inkább a magánéletemre vonatkoznak.
Minden másra viszont választ tetszett adni nekem Elnök Úr, úgyhogy még egyszer köszönöm, hogy a rendelkezésünkre állt!
Én is köszönöm a lehetőséget! Jöjjön, tekintsük meg a mi „kis múzeumunkat”!
ADVOCAT 2017/1-2.